Tegnap késő este jöttem hazafelé egy előadásról. A buszmegállóban egy hajléktalan ember feküdt a hideg éjszakában. Összegömbölyödve, betakarózva, tehetetlen testként várta, hogy jobbá forduljon a sorsa. Sokáig nem jött álom a szememre, annyira éreztem a csontig hatoló hideget, elgondoltam, hogy mit érezhet az illető. A gyufa árus kislány meséje is végigfutott a fejemben. Visszatérő gondolatom, hogy szívesen elbeszélgetnék ilyen helyzetbe került emberekkel, hogy lássam, hol csúszott mellékvágányra az életük. Milyen családi háttér volt eddigi életükben?

Számtalan lehetőség közül választunk nap, mint nap. Döntéseket hozunk, mely mentén próbáljuk élni életünket. Teszünk olyan dolgokat is, amit nem szívesen teszünk meg, de tudjuk, hogy az élet velejárója. Alkalmazkodunk, szabályokat követünk. Nem feltétlen tetsző dolgokat teszünk, mert ahhoz, hogy talpon tudjunk maradni, dolgozni kell, megtanulni a pénzünket beosztani, megtanulni az embertársainkkal békében egymás mellett élni. Megtanulni elfogadni, hogy csak a saját hozzáállásom nem elég ahhoz, hogy előre jussak, ahhoz szükség van másokkal való együttműködésre is.

A társadalomban sok olyan ember él, aki szeret segíteni másokon. Van, aki a háttérbe húzódva teszi a feladatát. Vannak olyan szervezetek, akik felvállalják a segítést, sajnos vannak olyanok is, akik a segítés álcájába bújva jobban kihasználják a rászorultakat.

Magamban mégis megfogalmaztam, hogy mi lehet a legfőbb gond azokkal az emberekkel, akik tovább süllyednek a semmi felé. Nyilván nem teljes mértékben van így, de a fent említett emberek java része akarat-gyenge.

Eddigi tudásom, tapasztalatom alapján így foglalnám össze azon emberek hozzáállását, akik nem képesek felemelni. Fejben hiába tudják, hogy meg kellene tenniük valamit. Mégis kevesen cselekszenek. A kényelmesebb megoldás mellett teszik le a voksukat. Várnak, és nem lépnek. Másokat hibáztatnak, várnak arra, hogy valaki segítsen. A segítést nem úgy értik, hogy más mutassa az utat, hanem azt várnák, hogy tegye meg helyettük, azt, amit ők nem tesznek, azt várják, hogy pénzt dobjanak nekik a járókelők. Várják a sült galambot. Szinte az összes gondolatuk arról szól, hogy hogyan tudnak pénzhez jutni, amit aztán legtöbben elköltenek. Sokak szerint leginkább italra. Néhány esetben megteszik, hogy a tömegközlekedésen újságot árulva várják az anyagi hozzájárulást. Ahány ember, annyi féle. Van, aki segít, van, aki átnéz rajtuk, de vannak olyanok is, akik nem bírják ki megjegyzés nélkül, és beszólnak a legtöbbször sérült lelkű embernek. Többen ilyenkor nem igazán hagyják szó nélkül a reakciókat, hanem visszaszólnak, szitkozódnak, nem tudják befogni a szájukat. Meg akarják magyarázni, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe. Ezt el is fogadom, mert valóban a mai kapitalista világban bárki bármikor kerülhet emberhez méltatlan helyzetbe többnyire egy rossz döntés következtében. Azok akik képesek alázattal gondolkodni, képesek alkalmazkodni, képesek továbblépni, és tanulni az esetekből, nem sokáig maradnak segítség nélkül.

Gondolkodj el azon, hogy miként tudnál kis segítséget nyújtani a rászorultaknak! Lehet, hogy egy jó szó elegendő, egy megértéssel meghallgatott történet is újra eléri náluk azt a hatást, hogy visszaálljon a reális gondolkodásuk. Gondolj arra, hogy ők mit élhetnek át, milyen sorsuk lehetett régen, milyen családból származhattak, mennyi bántásban lehetett részük eddigi életükben!