Nem csak a fiatalokra jellemző az alábbi szituáció:

Elrohanok otthonról munkába, iskolába, előadásra, találkozóra. Majd útközben bekapok valamit, veszek egy üdítőt, egy szenyót, egy kávét. A cigarettát azért nem említem, mert azt idehaza nem lehet már automatából vásárolni. Itt már megtanulták az emberek, hogy előre kell gondolkodni. De ha mégsem, akkor vannak non-stop lehetőségek a cigaretta és az ital megvásárolására. Természetesen csak a Nemzeti Dohányboltokban. Bepattanok az autóba, és veszek egy pár doboz sört, és a cigimet. 

Utána szidhatom a kormányt, a munkaadómat, a családomat, mindenkit, hogy milyen nehéz az élet. 

Ma már a legtöbb dolgozó ember, és a fiatalok is jelentős összeget költenek a menet közben elfogyasztott ételekre, italokra, kávékra, cigire. 

Ha nem hiszed, akkor nézz bele egy kukába a villamosmegállóban, vagy egy munkahelyen! 

A MEGOLDÁS A RÉSZLETEKBEN REJLIK, FIGYELJ A MINDENNAPJAIDRA IS!

Munkahelyet váltottam. Saját akaratból, de nem magamért. A család elvárása alapján "titokban" hoztam egy döntést. Már kész tényként jelentettem be, hogy máshol fogok dolgozni.

Kedves kollégák, viszonylag jó munkakörülmények. Gyári munka. Nehezebb, mint gondoltam. Úgy álltam neki, hogy konditerem helyett le lesz tudva a mozgás.

Nem jelentett problémát, hogy érettségim van, dolgoztam már jó néhány területen, vállalkozóként is nehéz fizikai munkát végeztem, bár volt egy titulusom (boltvezető), sok irigyem, de a munkát nem látták mögötte. Akkoriban nem volt meg az az észjárásom, ami miatt most már másként tudok ránézni a világra. "Jól élünk, de nincs pénzünk" - ez volt a szlogen. Buli- buli hátán. A legújabb trendi alapján megvásárolt kütyük. Új autó, mert a régi javítása sokba került. Ja, de az új részletre. Igen, a fele törlesztő a banknak ment hitelkamat címen. Mire kifizettük volna, totális csődbe ment a magánéletünk, mert mindig a pénzen veszekedtünk. NEM TUDTAM HELYESEN GAZDÁLKODNI. Az alkalmazottakat igyekeztem jól megfizetni, szerettem, hogy segíthetek másokon, jóleső érzés ez a mai napig. Megértő voltam, ha problémájuk volt. Inkább megoldottam, hogy én veszem át a stafétát, csak, hogy el tudjam engedni az eladómat, ha dolga volt. Szép volt, jó volt, vége van.

Külföldöt is megjártam. Voltam kint spárgát szedni, mert az APEH-nak kellett bírságot fizetni. Bébiszitterként dolgoztam egy magyar családnál, akik szintén "jól életek, de nem volt pénzük". Nagyon szerettem ott lenni, magyar szemmel nézve az volt az életem legjobb szakasza. Pótnagymamaként majdnem annyit kerestem, mint itthon egy középvezető. 

A mostani munkahelyemen is azt látom, hogy a munkatársaim "jól élnek, de nincs pénzük". 

Egyfolytában lökik a süket dumát az emberek. Egymástól tanulják, amit tanulnak, tanítják egymást arra, amit jónak gondolnak.

És keményen hajtanak. Nem annyira a munkáltató várja el, hanem mindig van egy-egy munkás, aki diktálja a tempót. A munkáltató csak kéri, hogy hajtsunk, és bejön neki a dolog. 

Spárgásként a szomszéd földön lévő munkások sokkal lazább tempóban dolgoztak, mégis elégedettek voltak velük. Mindig van valaki, aki félelemből, vagy büszkeségből - ügyesebb vagyok, mint a másik (nem tudom, hogy lehet-e más motivációja) nagy tempót diktál. Most gépkezelőként szembesülök azzal, hogy nagyobb ütemben dolgozunk. Nagy mennyiség rövid idő alatt. A gép tempóját a gépkezelő állítja be. Kellemes izomláz az eredmény. Szeretek én is bizonyítani, nem reklamáltam. Próbálom megérteni, hogy miért kell erőltetett menetben dolgozni, ha nincs teljesítménybér. Miért nem jó egy olyan tempó, ami emberi? 

Most eszembe jut, hogy egyik nyáron takarítóként dolgoztam. Hatalmas tantermeket takarítottunk full kánikulában, szintén erőltetett menetben. Szó szerint ömlött rólam a víz. Aztán  lementünk a váróba, ahol félórákat pihentünk. Miért szeretünk kapkodni? Ez a kérdés örök rejtély marad számomra. 

Nincs pénzem, de jól élünk - most visszatérek erre a kérdésre. Már rég nem a szocializmusban élünk. Nem jár alanyi jogon semmi, ami abban a világban járt. Biztos munkahely, nyaralások, szociális háló, elfogadható egészségügyi ellátás. Mindenért felelősséget kell vállalnunk, mindent magunknak kell megoldani. Mégis úgy gazdálkodunk, mintha még mindig a múlt szabályai lennének érvényesek ránk. Fizetéstől fizetésig élnek azok, akik tanultaknak gondolják magukat és tanulatlanok egyaránt. Esetleg némi tartalék. Egy biztosítás jelenti a biztonságot sokaknak. 

Volt olyan szociális munkás, akit sikerült megsértenem. Amikor az anyagiakról beszélgettünk, és arról panaszkodott, hogy kevés a pénze, és alig tudja beosztani, feltettem a kérdést: Mennyivel vagy különb azoknál, akiken próbálsz segíteni? 

Az előrelátást hiányolom az emberekből. Nem látják meg, hogy azzal, hogy napról napra elköltik a pénzüket, a jövőjüket élik fel. Csak a munkában, munkabérben gondolkodnak oly sokan. Ha baj van, akkor ki lehet nyitni a szekrényt, és az aljából eladogatni a felhalmozott bigyókat, kacatokat. Akkor sikerül "beosztani" a keveset, akkor próbálnak meg gazdálkodni. Filléreskedni. Hány embert látni ma is, akik számolják a pénzt a tárcájukban, és nézik, hogy mennyi pénz van náluk? Aztán hányan érnek haza úgy, hogy szinte üres lesz a pénztárca? Alig bírják el a szatyrokat. Az akció a bűvös szó, megéri megvenni.

Ha már nincs megoldás, várják, hogy a társadalom segítsen. SEGÍTS MÁR VÉGRE MAGADON!

Szeretném, ha olyan dolgokat látnál meg, amire leginkább szükséged lenne az életedben. Ha tanulsz, figyelsz, tapasztalsz, és haladsz, akkor találod meg a Te utadat! Mégis felnőve belesüppedünk a pénzkeresésről szóló életbe. Elfelejtjük egykori álmainkat. 

A minap egy szűrővizsgálat kapcsán együtt várakoztam egy fiatal hölggyel egy mai állami rendelőben. Jó érzés volt látni, hogy a régi megszokott helyből egy olyan modern, minden igényt kielégítő orvosi bázis lett, ami a nyugati világban is megállná a helyét.  De nem erről szól az írásom. Csak észre kell venni a jó dolgokat is.

Nehezen kezdek el társalogni. Szerencsére a mellettem ülő hölgy kérdezett valamit, így már folytatódhatott a további beszélgetés. Kérdésekkel térképeztem fel a tudását, hozzáállását a világhoz. Illetve a szülői hátterét. Minderre alig 5 percem volt, mert időközben beszólítottak a vizsgálatra. Jeleztem felé, hogy amennyiben terhesnek érzi kérdéseimet, nyugodtan állítson le. Amit megtudtam az életéről az arról szólt, hogy tanul, de nem egészen azt, amit szeretett volna eredetileg. Most így alakult, azt hiszem így fogalmazott. Folyamatosan tesz érte, hogy az általa eltervezett útra térhessen. Közben a szüleivel kapcsolatban tettem fel kérdéseket. Az édesanyjáról elmondta, hogy varrónőként dolgozik. Édesapját úgy jellemezte, hogy keresi az útját. Jelenleg vállalkozó, de nem igazán találta még meg a számítását. Nem sokára nyugdíjas lesz, és akkor (ha már kapja a nyugdíjat - ezt éreztem a mondata mögött) teljes erőbedobással arra figyelhet, hogy a dédelgetett álmait kiteljesítse, és anyagilag is eredményeket tudjon felmutatni. 

Ilyenkor el szoktam mondani azt, amit már megtanultam hosszú utam során. Felnőttként általában nem szeretjük a tanácsokat. Mindannyian magunk szeretünk rájönni arra, amivel foglalkozunk. (Agyalunk) Pedig abban az esetben, ha egy szakértőtől tanulunk, jelentősen meggyorsíthatjuk azt, hogy a vágyott útra lépjünk, az elképzelt célt elérjük. Anyagilag is előbb profitálhatunk a tevékenységünkből.

A fiatalok még általában a szülői háttér segítségével elvégeznek egy-egy tanfolyamot, képzést, ami közelebb viszi őket a vágyott világ felé. Az idősebbek elsősorban a gyerekeik életét segítik. Saját vágyaikkal kapcsolatban mindent maguk akarnak megtapasztalni. Puzzle-ként akarják összetenni a tudást. A saját oktatásukra, fejlődésükre sajnálják a pénzt. Inkább a gyerekeik tanulmányait finanszírozzák. Megindokolják, hogy nincs lehetőség arra, hogy a saját dolgaikkal foglalkozzanak. A gyerekeknél ballagás, továbbtanulás, iskolai kirándulás, érettségi, egyetem, és még ki tudja mi nem szerepel a palettán. Csak arra van figyelem, hogy mennyi pénz kell ahhoz, hogy az útjukat egyengessük. Próbáljuk tanácsokkal ellátni őket, mire figyeljenek.

Mi felnőttek szívesen beszélünk arról, hogy gyerekeink hova jutottak el a segítségünkkel. Sokszor két diplomát is adunk a kezükbe, amit aztán nem feltétlen tudnak használni. Büszkeség tölt el bennünket, hogy tanult emberekké válhattak általunk. Te hogy érzed kedves olvasó? Saját vágyaidért mindent megteszel? Az lettél életedben, akivé válni szerettél volna? Még mindig nem késő! Valósítsd meg álmaid!